2013. augusztus 13., kedd

Kommedias.com

Sajnos rondán bebuktam ezt a 30 napos kihívást, nem sikerült minden nap írnom egy posztot. Piff egy füles. Viszont a PéldaképPontok-gondolatba beleszerettem. Így aztán a http://kommedias.com blogon kap egy saját rovatot az a sok-sok elképesztő figura, akire felnézek. Stay tuned!

2013. május 12., vasárnap

SOTÉ-s kispajtásaim

Van egy ilyen agynyomásom, hogy nekem a SOTE az az ultimate wow-faktor, a felsőoktatásnak kb. az egyik egyetlen olyan hazai képviselője, ami olyan igazi, vért izzadós érdemi kihívást jelent. Jó, tudom, itt is vannak megúszósabb szakok, de szerintem belőlük is háromszor inkább kiszorítják a sza...kmaiságot, mint az egyetemisták jelentős részéből. De vegyük pl. csak az orvosisokat. Nekem ez eleve olyan dolog, hogy mindenki előtt főhajtás, aki ezt az iszonyatos, felmérhetetlen mértékű felelősséget a nyakába meri venni, ami az orvosi hivatással jár. Anyukámnak ez volt a szíve vágya még kiskoromban, hogy "olyan okos kislány vagy, legyél orvos (vagy ügyvéd)" - de azt már tizenévesen is tudtam, hogy hiába van agyad valamihez, ha nincsen hozzá lelked. Márpedig orvosnak lenni, ahhoz dupla, tripla lélekerő és lélekjelenlét kell. Lélekjelenlét a megoldáshoz, és lélekerő, ha valami nem sikerül (mondjuk ahhoz is, ha igen). Én ezt nem bírnám elviselni. Gyönyörű dolog, ha valakinek az élete múlik rajtad, de köszi, én ezzel a felelősséggel nem bírok el. Ezért aztán mélységes tisztelettel adózom mindenkinek, aki ezt a nyakába meri venni. Akik az életmentést ambicionálják, ahelyett, hogy rettegnék. Aztán: egyetemisták ők mégis. Élnek bele a budapesti éjszakába, csaknem ugyanúgy, mint bárhol másutt, én azt látom, sőt, olyan dícséretes diákéletet szerveznek maguknak, hogy elmorzsolok egy könnycseppet ismét, mint már annyiszor, visszaemlékezve a Közgáz gázos - kvázi nem létező - diákéletére. Tehát amellett, hogy lóg a belük, mégis munkál bennük a közösségi szellem, nem ülnek az elefántcsonttoronyban, amiért szintén pacsi. Repül a sok PéldaképPont, mint a konfetti :)

2013. május 11., szombat

Lacim

A testvéremként szeretett legjobb barát, aka Kozmosztesó.
Neki is kb. egymillió okból tudnék PéldaképPontokat adni, álljon itt néhány ezek közül.
  • Öntörvényű, megalkuvást nem ismerő, viszont az alázatot el nem feledő, szorgalmas, igazi művész. Az volt szobrászként is, az volt akkor is, amikor a fodrász-témát elkezdte és tökélyre fejlesztette, és az most is, amikor az általa tervezett ruhákat már kezdi megismerni a nagyvilág.
  • Amennyit dolgozik, egyszerűen nem tudom felfogni, mikor olvas utána annak a tömérdek szakmai trendnek, amivel annyira képben van, hogy a pofim leszakad. 
  • Megjárta a magasságokat és a mélységeket is úgy a családjában, a munkájában, az anyagi helyzetében és a párkapcsolatában is. Kibírta, sőt. Mikor magasan volt, nem szállt el, mikor mélyen volt, nem engedte el magát. 
  • Mert annyi érzés szorult belé, hogy három embernek is elég lenne, csurig van szeretettel például. És ami még fontosabb, mindehhez érzelmi intelligencia társul: nem fél kimutatni az olyan elemi dolgokat, mint például hála, szeretet, szerelem, tisztelet, bánat, meghatottság, félelem. Ahogy azt sem fél bevallani, ha valamiben saját hiányosságait véli felfedezni, vagy valamihez nem ért, ha valakire felnéz.Nem fél segítséget vagy tanácsot kérni sem.
  • Megküzdött a párkapcsolatáért, ami már ezer éve tart, és már alighanem így is marad, de korántsem kapták készen a boldogságot. Együtt építették fel, s közben mindketten ezer dolgot tanultak egymásról és magukról. Csodálatosak :)
  • Mélységesen leszarta mindig is, hogy metroszexualitása, külseje, számomra imádni való hiúsága miatt - jórészt a háta mögött - cikizik, beszólogatnak neki, lebuzizzák, nem veszik férfiszámba. Az életével válaszol az összes arctalan gyökérnek: azzal, hogy az egyik legférfiasabb, legfelnőttebb pasi, akit ismerek. Mert felelősséget vállal, küzd, mert lojális, bátor, meg az összes fentebb felsorolt okból :)

2013. május 10., péntek

Ildi

A közvetlen kolléganőm, vállt vállnak vetve együtt húzzuk az igát. Két tökéletesen különböző emberi és szakmai kompetenciákkal rendelkező ember vagyunk, mégis megtanultunk együtt dolgozni - épp ezen különbözőségek előnyeit kihasználva. Ő egy tipikusan konvergens gondolkodású, bal agyféltekés ember, én képviselem a divergens, jobb agyféltekés működést. Ő számol, én írok, ő az Excel, én a Word. :) A szigorú némettanárnő és a lökött rajzszakkörös kettőse a mienk.
A Példakép Pontokat is épp ezért kapja: tisztelem ezt a különbözőséget, felnézek minden olyan értékre és kompetenciára benne, ami belőlem majdnem vagy teljesen hiányzik. Hogy képes egy kimutatás elkészítését élvezni, azon kattogni, hogy hogyan lehetne pontosabban, megbízhatóbban, hatékonyabban kiszedni belőle a minél látványosabb, beszédesebb adatokat. Hogy felderül az arca egy csinos diagram láttán. Hogy képes elböngészgetni a PPC-rendszereket, hogy minél jobban megértse. Hogy imád szervezkedni, nem restell ötezer idiótát felhívni X event ügyében. Hogy képes tartani a határidőket. Hogy tervez, stratégiában gondolkodik, hogy baltaarccal alkudozik, ahol én nyuszi módjára lapítok. xD Eleve attól megemelem a kalapom, hogy ilyen matekos az agya neki. Nem voltam én hülye matekból, csak hát mérhetetlenül nem érdekelt, így aztán, akit képes izgalomba hozni egy integrálás, annak maximális riszpekt. 
Eddig a szakma. Emberileg az élet egyszerű szépségébe vetett hitéért és annak értékeléséért, a lojalitásáért, önbizalmáért, a működő (=működtetett) családi életéért, valamint a csodálatos házasságáért járnak a Példakép Pontok.

2013. május 9., csütörtök

Dave Gahan

Ma 51 éves ez a csodálatos ember, aki nekem (is) annyit adott, hogy bárcsak a töredékét is akár vissza tudnám adni neki... Dave... Dave egyszerűen csodálatos! Elmondhatatlan mértékig. Kivakarta magát a szürke, unalmas, lehúzó Basildonból, százmilliók idolja lett, énekesként mutáló kamaszból érett, érzelemteli férfihanggá, pasiként gitárnyakú nyüzügéből kígyótestű, bugyirobbantó tekintetű szexistenállattá, zenészként fallokrata tinisztárból igazi hatalmas színpadi mágussá fejlődött, emberként megjárta a legundorítóbb földi poklokat, azt a leheletfinom apróságot már nem is említve, hogy, ömm, lássuk csak, meghalt - kétszer - és visszatért. És nem, nem újjászületett, nem szállta meg a szentlélek, és nem csillámpónik szivárványszínű, rózsasziromillatú pukigőzében whiskas-cicákat kerülgetve szökdécselt végig a heroinelvonás árnyas, vidám akácfalugasán - ellenben óriási lélekerővel, megszenvedve minden lépést, a saját csimbókos hajánál fogva kirángatta önmagát a fortyogó latrinából, amibe egyébként szintén saját kezűleg fojtotta bele magát a feje búbjáig. Amellett, hogy az összes létező fiktív Ha-Megtehetném-Földi-Hatalom-Vissza-Nem-Tarthatna-Az-Ágyába-Vetődéstől listám abszolút első helyezettje, slashek és fanfictionök százainak főhőse, akinek egy pillantásától porrá hamvad az ember bugyija, akinek olyan szexi helyen volt piercingje, hogy le sem merem írni, akinek a V-vonalában napokig tudnám kirándultatni pajkos  ujjacskáimat... a világ legszexisebb férfiembere, példás férj és családapa, lelkesen jógázik (örök hála a jógának ezért a gyönyörű testért), fest és sétáltatja iszonyatosan ronda kutyáját. Amióta lejött a szerről, elkezdett ő maga is dalokat írni, határozottan javuló tendenciával, láthatóan legalább annyira szereti az elektronikus zenét, mint a legmocskosabb bluest, és szövegekben is egyre mélyebb, nyíltabb. Interjúkban értelmes, kedves, emberi, bár meet and greeten csak selyemkesztyűben fog kezet a rohadék, durva sztárallűrje nincs, stílusos és pont annyira hiú, amit még imádni lehet egy férfiban. És halálosan vicces, ahogy beszéli az angolt: egyszerre érződik rajta a britség és az elmúlt sok-sok, NewYorkban töltött év, ami miatt néha kissé túlzásba viszi az amcsi ökszentet. All in all: hálás vagyok neki minden elénekelt hangért, és el nem múló tisztelettel tekintek rá, tonnányi PéldaképPont jár neki.

2013. május 8., szerda

J.K. Rowling

Irigyelt ufó vagyok mostanság a barátaim között, merthogy csak most olvasom a Harry Pottereket. Az ok: tinikoromban, amikor megérkezett itthonra a Potter-láz, én épp azt a nagyon kategorikus, fanatikus korszakomat éltem, amikor meggyőződésem volt, hogy az embernek csak egy-két liblingje lehet, ami mellé teljes mellszélességgel felsorakoztatja minden rajongását, és ugyanazon témában hype-olt jelenségek közül csak egyet lehet támogatni (merugye egyébként megoszlana az erőforrás). Namármost, ugyanekkor zajlott a Gyűrűk Ura láz is - én azt szerettem, és úgy gondoltam, trúfész gyűrűkura-fan nem vesz részt ebben a szánalmas Potter-rajongásban. 

Ezóta eltelt viszont egy laza tíz év, gondolkodásmódom jelentősen szofisztikálódott, s mint ilyen, kissé másként látja már az efféle kérdéseket, és tavaly eldöntöttem, hogy oké, akkor 2013 lesz az az év, amikor, engedve sok-sok jó ízlésű, nagyra tartott barátom unszolásának, belemerülök a Harry Potter-univerzumba.
Számomra az írás technikájában két olyan nagyon fontos cél van, amit szeretnék elérni én is: az egyik a tökéletes pontosság egy jelenség, gondolat, érzés, testi tünet, bármi leírásában, másrészt pedig annak a képessége, hogy az írás olyan erősen megteremtsen egy atmoszférát, hangulatot, hogy az az olvasónak a valós mindennapjaira is rávetüljön valamelyest. Ez utóbbival kapcsolatban Rowling az ötödik kötettel teljesen lenyűgözött. Ugye ez az a rész, ahol elkezdenek igazán komolyra, igazán rosszra fordulni az események. És ezt mesterien érzékelteti a szerző, egyszerűen belopódzott a mindennapjaimba a könyvnek ez a valami nagy sötétség, valami tragédia közeledtét jelző nyomasztó, szorongással teli hangulata, ez a növekvő gyanakvás és félelem. Szinte oldalról oldalra fokozódott bennem a kissé dühös feszültség, az a fajta, amikor tudod, hogy valami nagy gebasz készülődik, de már történjen már meg, derüljön már ki, kapj már választ végre, tökmindegy, mi az - és ugyanakkor, ezzel az érzéssel párhuzamosan menekülnél, rázod a fejed, nyugtatgatod magad, hogy nem, nem, biztos nem lesz semmi, és különben is igazán történhetne már valami üdítő, a korábbi regények hangulatát idéző derűs esemény. És bármennyire is negatív ez a kötet, és szinte minden ismerősöm ezt jelöli meg az általa legkevésbé szeretett részként, én ettől vagyok eddig a leges-legjobban lenyűgözve, mert ez a hangulatteremtés egyszerűen mestermunka. 
Remélem, egyszer legalább egy iciripicirit megközelítem ezt a szintet (nagy szavak!).

2013. május 7., kedd

Jimmi

Ő is kaphatna számos okból sok-sok ilyen pontot bármelyik napon - de mivel nem akarok egy sokoldalas posztot írni, azért ma kap, mert ma pont kaptam tőle egy nagyon-nagyon jó élményt, amikor is elmagyarázott egy, ööö, nem, legalább három számomra nagyon izgalmas műszaki jelenséget, "hogyan működik?"-témában. Mindezt úgy, hogy megértettem, pedig alapból azért viszonylag kínai a téma. Példakép-pont jár érte, mert érti, és mert izgalmasan, és gondolatébresztően mondta el, és ez az egyik legpozitívabb jelző, ami ki tud esni a számon bármely interakcióval kapcsolatban. Még, még!

2013. május 6., hétfő

Andris

A kórusvezetőnk. Amellett, hogy ő sem tévedhetetlen, igazából bármelyik hétfőn kaphatna egy marék példakép-pontot, mert minden próbán kapok tőle valami fontosat.

A mai próbán két dolgot kaptam:
 - Volt egy durva élményem improvizáció közben: éneklés közben megjelent egy kép (egy arc) az elmémben, és ebben a pillanatban valami egészen furcsa, mélységes mély, képszerű hang szakadt ki a torkomból. Mintha pontosan az a tudati kép alakult volna át hangképpé.
- Kevesen voltunk, a fél kórus betegség meg mindenféle szarok miatt hiányzott, ezért aztán nem vettünk új dalt, és nem is a repertoárt gyakoroltuk, "csak" random dalokat énekeltünk, hogy szokjuk az ismert dalok éneklését, és gyakoroljuk a dalon belüli improvizációt. Az egyik dal a tegnapi anyák napja tiszteletére Máté Péter Még meg sem köszöntem című dala volt, amit inkább csak ő énekelt, mi nagyon halkan kísértük. Katartikus volt.

2013. május 5., vasárnap

2013. május 4., szombat

P!nk

A legelső PéldaképPont-nyertes. Ami nálam azért is nagy dolog, mert kimondottan nem szeretem a női énekeseket, a legtöbbjük teljesen analfabéta a finomságokhoz, la akarja énekelni a csillagokat, és, ami megbocsáthatatlan: árad belőlük, hogy csak szócsövek, hogy mesteri technikával vagy sem, de mindenképpen csak interpretálják valaki más szerzeményét, hiányzik az éneklésükből a valódi megértés, átélés, átérzés, azonosság. P!nk ebből a szempontból ugye eleve előnyben van azzal, hogy singer-songwriter. Mi több, nagyon ért a saját műfajához, ehhez a kellemes, dallamos, szalonpop-rockhoz: a legutóbbi néhány rádióba került dalánál már tényleg az volt az érzésem, hogy a nő egyszerűen nem tud hibázni. Raise Your Glass, Funhouse, Try, Just Give Me a Reason - mind nagyon rendben vannak. Nem egy Nick Cave, na de nem is csak Nick Cave-ekre van szükség a zenében. P!nk dalai egyszerűek és slágeresek, mégis nagyon jó tartalmakat közvetítenek a zavarodott, értékválsággal küzdő tini célcsoportnak - az értékközvetítés és társadalomjobbítás klassz dolgok. Emellett emberileg is szimpatikus: ezer éve együtt van a pasijával, pedig voltak komoly hullámvölgyeik, amelyek megoldásáért - hollywoodi szokásoktól eltérően - hajlandóak voltak tenni, párterápia, meg minden, de a lényeg, hogy az első problémától való elmenekülés helyett kikecmeregtek a szarból, és a kapcsolatuk láthatóan megerősödött mindettől, hisz azóta is együtt vannak, és a paparazzi-fotók alapján jól is vannak, teljesen normális családi életet élnek, nem derogált neki szoptatni  a gyerekét, most is láthatóan foglalkozik a gyerekkel, nem öltözteti idióta sütibabának, divatmajomnak, mini prostinak, stb. - egyszóval megmaradt embernek. S hogy fokozza az eddigieket, P!nk még gyönyörű is, és nem a cicababa-gyönyörű, hanem a tartalmas-gyönyörű típusból, és eleve nem kerít túl nagy feneket az egész külsejének: sportol, tartja a formáját, de nem esett túlzásokba - csupa-csupa példakép-faktor.