2013. május 12., vasárnap

SOTÉ-s kispajtásaim

Van egy ilyen agynyomásom, hogy nekem a SOTE az az ultimate wow-faktor, a felsőoktatásnak kb. az egyik egyetlen olyan hazai képviselője, ami olyan igazi, vért izzadós érdemi kihívást jelent. Jó, tudom, itt is vannak megúszósabb szakok, de szerintem belőlük is háromszor inkább kiszorítják a sza...kmaiságot, mint az egyetemisták jelentős részéből. De vegyük pl. csak az orvosisokat. Nekem ez eleve olyan dolog, hogy mindenki előtt főhajtás, aki ezt az iszonyatos, felmérhetetlen mértékű felelősséget a nyakába meri venni, ami az orvosi hivatással jár. Anyukámnak ez volt a szíve vágya még kiskoromban, hogy "olyan okos kislány vagy, legyél orvos (vagy ügyvéd)" - de azt már tizenévesen is tudtam, hogy hiába van agyad valamihez, ha nincsen hozzá lelked. Márpedig orvosnak lenni, ahhoz dupla, tripla lélekerő és lélekjelenlét kell. Lélekjelenlét a megoldáshoz, és lélekerő, ha valami nem sikerül (mondjuk ahhoz is, ha igen). Én ezt nem bírnám elviselni. Gyönyörű dolog, ha valakinek az élete múlik rajtad, de köszi, én ezzel a felelősséggel nem bírok el. Ezért aztán mélységes tisztelettel adózom mindenkinek, aki ezt a nyakába meri venni. Akik az életmentést ambicionálják, ahelyett, hogy rettegnék. Aztán: egyetemisták ők mégis. Élnek bele a budapesti éjszakába, csaknem ugyanúgy, mint bárhol másutt, én azt látom, sőt, olyan dícséretes diákéletet szerveznek maguknak, hogy elmorzsolok egy könnycseppet ismét, mint már annyiszor, visszaemlékezve a Közgáz gázos - kvázi nem létező - diákéletére. Tehát amellett, hogy lóg a belük, mégis munkál bennük a közösségi szellem, nem ülnek az elefántcsonttoronyban, amiért szintén pacsi. Repül a sok PéldaképPont, mint a konfetti :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése