Irigyelt ufó vagyok mostanság a barátaim között, merthogy csak most olvasom a Harry Pottereket. Az ok: tinikoromban, amikor megérkezett itthonra a Potter-láz, én épp azt a nagyon kategorikus, fanatikus korszakomat éltem, amikor meggyőződésem volt, hogy az embernek csak egy-két liblingje lehet, ami mellé teljes mellszélességgel felsorakoztatja minden rajongását, és ugyanazon témában hype-olt jelenségek közül csak egyet lehet támogatni (merugye egyébként megoszlana az erőforrás). Namármost, ugyanekkor zajlott a Gyűrűk Ura láz is - én azt szerettem, és úgy gondoltam, trúfész gyűrűkura-fan nem vesz részt ebben a szánalmas Potter-rajongásban.
Ezóta eltelt viszont egy laza tíz év, gondolkodásmódom jelentősen szofisztikálódott, s mint ilyen, kissé másként látja már az efféle kérdéseket, és tavaly eldöntöttem, hogy oké, akkor 2013 lesz az az év, amikor, engedve sok-sok jó ízlésű, nagyra tartott barátom unszolásának, belemerülök a Harry Potter-univerzumba.
Számomra az írás technikájában két olyan nagyon fontos cél van, amit szeretnék elérni én is: az egyik a tökéletes pontosság egy jelenség, gondolat, érzés, testi tünet, bármi leírásában, másrészt pedig annak a képessége, hogy az írás olyan erősen megteremtsen egy atmoszférát, hangulatot, hogy az az olvasónak a valós mindennapjaira is rávetüljön valamelyest. Ez utóbbival kapcsolatban Rowling az ötödik kötettel teljesen lenyűgözött. Ugye ez az a rész, ahol elkezdenek igazán komolyra, igazán rosszra fordulni az események. És ezt mesterien érzékelteti a szerző, egyszerűen belopódzott a mindennapjaimba a könyvnek ez a valami nagy sötétség, valami tragédia közeledtét jelző nyomasztó, szorongással teli hangulata, ez a növekvő gyanakvás és félelem. Szinte oldalról oldalra fokozódott bennem a kissé dühös feszültség, az a fajta, amikor tudod, hogy valami nagy gebasz készülődik, de már történjen már meg, derüljön már ki, kapj már választ végre, tökmindegy, mi az - és ugyanakkor, ezzel az érzéssel párhuzamosan menekülnél, rázod a fejed, nyugtatgatod magad, hogy nem, nem, biztos nem lesz semmi, és különben is igazán történhetne már valami üdítő, a korábbi regények hangulatát idéző derűs esemény. És bármennyire is negatív ez a kötet, és szinte minden ismerősöm ezt jelöli meg az általa legkevésbé szeretett részként, én ettől vagyok eddig a leges-legjobban lenyűgözve, mert ez a hangulatteremtés egyszerűen mestermunka.
Remélem, egyszer legalább egy iciripicirit megközelítem ezt a szintet (nagy szavak!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése